Szívesen visszaolvasnám az első 2 blogom régi bejegyzéseit. Tuti kiröhögném magam, amennyi (mai szemmel nézve) hülyeségeket összehordtam.. Mennyi hülye picsa akadt az utamba.. hogy meg voltam halva mindegyikért, de egy garast sem ért egyik se. Nem is számolom már mennyi volt.. Jó hogy így alakult minden. Mindig ilyenkor jövök rá hogy a múlt az úgy jó, ahogy van. Már egy kis változtatás is teljesen más jövőt eredményezett volna. Persze így utólag van akivel nem lettem volna ekkora surmó, meg olyan is akit legszívesebben szétvertem volna egy vascsővel, de mindennek így kellett alakulnia. Megnyugodtam 20éves koromra. Nem parázok feleslegesen, nem idegeskedek olyanon, amin nem lehet változtatni, és legfőképpen leszarom a senkiházikat.
Majdnem minden nap eszembe jut valami régi emlék. Mint egy nosztalgiázó vénember. A sok baromkodás suliba.. Mikor még labdát hordtam magammal minden nap, hogy szünetekben tudjuk tolni.. meg még össze is dobtunk páran egy bőrre, amit szétrúgtunk 2 hét alatt. Mikor Dani hasra esett egy bedobás után pálya szélén, a csúszós füvön. Azt a mozdulatsort sose felejtem el... Tédé deszkáscipős kirúgásai, meg Kecske buzulása folyamat.. TRIÁL, meg a többi csicska, akikkel játszottunk.. Meg azok a programozás órák.. mikor meghalt a lan akkora seregeket mozgattunk, meg külön mapokat szerkesztettem itthon a játékhoz.. OMG mekkora kockák voltunk.. Hiányzik kicsit az egész légkör. Akár mennyire is utáltuk, de azért a maga módján jó volt. Pontosabban csak a társaság miatt. Utánozhatatlan.
Damian Marley - Road to Zion
