A Bükk-fennsík.
Felkeltem reggel, kipillantottam az ablakomon, és tudtam, hogy Isten ezt a napot arra teremtette, hogy én elhagyjam a betondzsungelt. Nem sokat gondolkoztam, elkészültem, és már indultam is a Bükkbe. Tavaly feltöltöttem a telefonomra néhány térképrészletet a hegység turistaútjairól, így volt miből válogatni. Végül is Három-kőt tűztem ki célul.
Egy darabig azon az úton haladtam, amin 8,5 éve Fürjésznével, Tédével, Kalával meg Tickával mentünk. 8,5 év.. milyen hosszú idő ez, Te jó ég.. Kevés dologra emlékeztem már arról az útról, de jó volt most megint arra járni.
Gyönyörű volt. A napot egyetlen felhő sem takarta ki az égről, egyszerűen tökéletes, túrázásra való idő volt.
Erre a sírra nem emlékeztem, pedig el kellett jönnünk mellette. A sisak csavarral van a fejfához rögzítve. Nem tudom az árulkodóbb-e, hogy ezt így kellett megoldani, vagy az, hogy én ezt megnéztem.
Erre az emlékműre viszont tisztán emlékeztem a mai napig. Akkor gondoltam először arra, hogy ha egyszer meghalok, engem a Bükkbe temessenek el.
Egyik kedvenc képem. Gyönyörű.
Ebben a házban szívesen eltöltenék egy kis időt. Nyáron. Távol mindentől. Kenyér, szalonna, kolbász, paradicsom, lilahagyma, sör, bláz, egy barátnő és én. Szinte tökéletes.
Keresd a hógolyót.
Egyik sem nyert. Irány Három-kő!
Most erre mit lehet mondani? Ezt látni kell. Különben itt már közel jártam a célhoz, az előttem lévő hegy mögött van a csúcs.
Az óriások asztalán.
Nem lehet megunni.
Egy pillantás hátra, nemsokkal azelőtt, hogy a csúcsra érnék.
Végre.. a cél. Ez a látvány magáért beszél. Mit is tudnék én, halandó ember ehhez hozzáfűzni? Fogalmunk sincs az időről. Az időtlenségről.
Hatalmas érzés volt, ahogy kiléptem az erdőből, és ez a látvány tárult elém. Mint ha a világ tetejére értem volna fel. Leírhatatlan.
A kibaszott világ tetején. Indultam a mélyből, a koszos, taknyos, beteg városból, és 4,5 óra múlva én voltam a legboldogabb ember a világon. Érdekes párhuzam vonható ha óra helyett évet számítok.
Tartottam attól, hogy rám sötétedik mire visszaérnék Lillafüredre, így Répáshuta felé vettem az irányt. Ezt sem telt eseménytelenül. A túrabakancsom, amely már 8 éve hűségesen szolgál, megszivatott. Levált a talpa.
Hatalmas mázli, hogy dupla talpa volt, és hogy volt nálam pótzokni. Nem volt gond a tapadással.
Egy óra alatt leértem Répáshutára, kicsit még vártam a buszra, aztán irány haza. A város már sötétségbe borult, mire leértem a hegyről.
