Ezt szeretem. Mikor felkelek reggel, kinézek az ablakon, és érzem hogy ez a nap arra lett teremtve, hogy én a Bükkben töltsem el. Ragyogó napsütés, kellemes őszi meleg, enyhe szél. Ennél jobb időt kívánni sem tudnék. Valahogy ősszel érzem magam a legjobban. A vénasszonyok nyarán. Szerelmes vagyok az őszi tájba. A horizonton felbukkanó első fényfoszlányokba, a csípős reggeli szélbe és a meleg déli napsugarakba. A levegő nehézkes illatába, a sárguló erdők hangulatába, és a zörgő falevelek hangjába. Csodálatos.
Gondoltam, ha már neki indulok, nem aprózom el. Fújtam a kerekekbe, elmormoltam egy imát, hogy a fékek még működjenek, és a gép se essen szét alattam, aztán nyeregbe pattantam. A nagy lendület talán már túlzó is volt, odaúton elgázoltam egy félrészeg ombrét a kisvasút sínjei mellett. Én egy előre bukfenccel az árokban kötöttem ki, neki egy haja szála sem görbült. Hangjelzés.. Egyébként az út Lillafüredig meg sem kottyant. Habár még csak másodjára tettem meg, de már van akkora arcom, hogy ezt fapofával kijelenthessem. Ráadásul le is hagytam egy jóval edzettebbnek, vagy legalábbis felkészültebbnek tűnő bringást is. Jó kis motiváció volt ez. Olyannyira, hogy az első pihenőmet Lillafüred után, a Szinva-forrásnál tartottam. Büszke is voltam magamra.
Viszont a neheze innen következett. Lusta-völgy. Megtévesztő elnevezés. Az első szakaszt csak azért is tekerve tettem meg, de nem kis erőkifejtésembe került. Utána egy kis séta, tekerés, újabb séta, aztán fel is értem. Egészen különleges élmény volt begurulni a rétre. Rögtön a kedvenc helyem vettem célba. Fekhelyet rögtönöztem magamnak egy ott talált tuskóból és a hátizsákomból, tettem egy halk háttérzenét, és átadtam magam a természetnek.
Körül-belül egy órát tölthettem el így. Fel sem tűnt, hogy őszinte legyek. Kicsit felbátorított a meleg napsütés, és pár percet mezítláb is eltöltöttem, de azért annyira jó idő nem volt. Szívesen maradtam volna még, de a korgó gyomrom indulásra sürgetett. Gondoltam egyet, és visszafelé már nem a Lusta-völgyön hanem Jávorkút felé mentem. Remek döntés volt. Innentől kezdve szinte tekernem sem kellett, vitt az út magától. Sőt.. nemhogy vitt, repített. Gyönyörű volt a táj, iszonyatosan jó ötlet volt arra menni.
Annyira feltöltött ez a rövid túra, hogy szárnyalni tudtam volna a boldogságtól. Egyszerűen szavak nincsenek arra a nyugalomra és belső békére, amit akkor éreztem, mikor a leereszkedés előtt egy utolsó pillantást vetettem a tájra. Csodálatos volt. Érdemes élni az ilyen pillanatokért.
